Kövesd te is oldalunkat:

Így látom a külföldi életet és a kint élő magyarokat “itthoni” fiatalként – elgondolkodtató iromány

0

Még kicsi koromban egészen elvarázsolt a filmek világa, amikor láttam a főhősöket New York, London, vagy Párizs ikonikus utcáin rohangálni. Akkor még ez megfoghatatlannak tűnt, úgy éreztem, ez már egy teljesen más világ.

angliai-magyarok-kep

Amikor 10 évesen kitaláltam, hogy én egyszer New Yorkban fogok élni, egy kicsit úgy éreztem, butaság, és nem is kellene hangoztatni, mert „álmodj csak királylány” reakciók lesznek rá. Aztán szépen lassan nagyobb lettem, és láttam, ahogy kinyílik a világ, és igazából sokkal könnyebb nekiindulni az ismeretlenbe, és letelepedni valahol máshol, mint azt gyerekkoromban gondoltam. Láttam, ahogy teljes családok költöznek el egy másik kontinensre azért, mert a szülőknek már évtizedek óta ez az álma. Láttam, ahogy rengeteg ismerősöm valamely rokona szépen fogta magát, és elment Európa valamelyik másik országába dolgozni, mert úgy érezte, ott jobban megbecsülik a munkáját. Láttam, ahogy a barátaim szépen lassan elmennek más országok egyetemeire. És bár lehet, hogy ez a mi országunk szempontjából nem a legjobb dolog, de szerintem összességében akár megélhetési ambíció, akár kalandvágy hajtja ilyenkor az embert, fantasztikus dolog lehet egy másik kultúrát megtapasztalni testközelből, és egy kicsit második személyiséget kialakítani az új környezet hatására, és más perspektívából nézni az életet.

Persze tudom, hogy sokan azért mennek ki, mert kicsit „muszáj”. Mert mondjuk, Angliában sokkal jobban megfizetik őket a szakmájukban, mert jobban szeretnék támogatni a családjukat. Sok olyan kint élőt is hallottam, aki nem is szeret igazán ott lenni igazából, főleg  például ha úgy ment ki, hogy nem is beszéli az ottani nyelvet, vagy legalább az angolt – ami egyébként szerintem az egyik legbátrabb dolog a világon, és sose tudtam elképzelni, mennyi erő kell ahhoz, hogy így is boldoguljon az ember.

Amikor ilyeneket hallok, mindig kicsit szomorú leszek, egyrészt azért, mert olyan országban élünk, ahonnan az emberek sokszor kénytelen elmenni, másrészt azért, mert pont emiatt a kényszerűség miatt nem tudják megélni igazán azt az élményt, amit átélnek. Az is kihívás lehet, amikor valaki igazából nem menne el, és honvágya van, hiányzik neki a családja, barátai, és nem tud esetleg kint beilleszkedni. Bár úgy látom, az olyan helyeken, ahol nagyobb számban vannak magyarok, ott kialakítanak közösségeket, és egymásra találnak, ami remek, mert egy teljesen ismeretlen környezetben az is sokat segíthet a léleknek, ha legalább ismerős, magyar szót hall.

Mi, fiatalok – mondom ezt végzős egyetemistaként – már úgy nőhettünk fel, hogy a világ bejárása mindenkinek nyitott opció volt, nem tapasztaltuk meg a kommunizmus zártságát, majd azt, ahogyan ránk zúdul a világ, mikor lehullott a függöny. Ezért nekünk már természetes, ha arról beszélgetünk, hogy idén ki hova megy nyaralni, és hova szeretnénk menni együtt. Az is természetes, ha valaki a gimi után egyből külföldre megy egyetemre. Sőt az is, ha az egyetem alatt, vagy után valaki kijelenti, hogy ő most egy évig szeretne mondjuk Ausztráliában dolgozni és utazni. Mert a lehetőség adott, és ha megvan az ambíció, akkor miért ne.

Nekem is már természetes volt, mikor azt mondtam, hogy én most az iskolán keresztül fél évet az USA-ban fogok tölteni, és ott tanulni, hiszen hát basszus, jó 10 éve ez volt az álmom. És így is lett, kimentem, és életem legjobb hónapjai voltak. Ott voltam, ahol mindig is akartam lenni, és egy más oldalról láthattam a világot. Más volt az oktatás (teljesen megdöbbentő volt az abszolút gyakorlatorientált szemlélet az itthoni jó kis poroszos elméleti hozzáállás után), mások voltak az emberek – valljuk be a magyarok elég pesszimisták és rosszindulatúak tudnak lenni ha akarnak, de kint mindig mindenki kedves volt, még ha ez felszínes dolog is volt. Körül voltam véve nemzetközi diákokkal – a legjobb barátnőim és például vietnámiak és indonézek voltak -, akik mind a világ egy távoli pontjáról indultak el azért, mert úgy érezték, ott nekik nem elég, valahol máshol, valami különlegesebbet szeretnének elérni, valami mást szeretnének megtapasztalni. Elmondhatatlanul inspiráló környezet volt, és nagyon sokáig feltöltött energiával az élmény – nem is mondom, hogy jó volt utána hazajönni, és visszazökkenni a régi kerékvágásba.

Még azt is biztosan kijelenthetem, hogy ezek után a mestert már biztosan nem itthon csinálom, és utána se kifejezetten tervezek visszatérni. Nem azért, mert itthon nem lehetne jó életem, nem azért, mert nem szeretem mondjuk Budapestet (mert imádom), de valahogy túl sok van még a világban, túl sokat kaphatunk még az ilyen élményekből és új környezetekből ahhoz, hogy ne éljem át. És ahogy én látom, az én generációmra már sokkal inkább jellemző ez a „végleges” kalandvágy, hogy ne csak nyaralás szinten, vagy a megélhetésért utazzunk, hanem azért, mert tényleg sokkal több van a világban, aminek a megismeréséből mi is profitálhatunk.

Örülök, hogy az én generációm már ilyen nyitott, de azokat is mindig csodáltam, akik például már egész családdal, mondjuk egy munka miatt költöztek el. Saját magad sorsáról dönteni egy dolog, de mikor te felelsz még 2-3 ember életéért is, az nagy felelősség. Az egyik legjobb barátnőm is így került Bostonba öt évvel ezelőtt, az édesapja munkát kapott, és mentek mind. Először nem is akart menni, nem akarta itt hagyni a barátait, a barátját, az életét, és eltartott egy ideig, míg „átállt”, de utána már úgy nyilatkozott, hogy ez volt a legjobb, ami történhetett velük, és bár a mai napig beszélünk, és hiányzunk neki, megtalálta a helyét. Ez persze a szerencsésebb eset, biztos van olyan is, akit úgymond akarata ellen olyan helyre telepítettek át, amit igazából sose érzett az otthonának.

Elköltözni valahova sose egyszerű döntés. Minél messzebb megy valaki, annál nagyobb súlyúnak érződik, hiszen nem olyan hazaugrani egy töltött káposztára Brüsszelből, mint Új-Zélandról. Minél inkább a „muszáj” hajtja, mint sem az őszinte kalandvágy, annál félelmetesebb, és idegenebb. De szerintem, ha már egy olyan korban élünk, ahol lehetőség van erre, akkor bármilyen indok miatt is érkezünk ez elé az életdöntés elé, azzal tartozunk magunknak, és az otthon maradtaknak, hogy megéljük, amennyire csak lehet. Lehet, nem jön be. Lehet, utána hazaköltözik az illető – vagy éppenséggel pont nem, de ez az, amit szíve mélyén meg szeretne tenni. De az is lehet, hogy talál egy olyan környezetet, ahova sokkal inkább beleillőnek érzi magát, és felfedezi a személyisége egy olyan részét, amiről addig nem is tudott. Lehet, kint találja meg az ember a családját, de az is lehet, hogy ha családdal megy ki az ember, a közös új kaland kovácsolja csak össze őket igazán. Bármi is legyen a vége, csak akkor derül, ki ha belevág az ember, és nem zárkózik el az élménytől. És ezért a lépésért ma is, és valószínűleg mindig csodálni fogom azokat, akik megteszik. Remélem, egy napon én is, és mindenki, aki valahol a Föld más részén él, azt mondhatja majd, hogy megtalálta a helyét a világban.    Hirdetőknek: info@hungliaonline.com  

Csatlakozz Facebook csoportunkhoz (22,000 fő)
Kövesd oldalunkat itt:
(ha pipát látsz már követed)

EZEKET IS SOKAN OLVASTÁK